10. HAGYOMÁNYŐRZŐK NYOMÁBAN

Vannak híres települések, és vannak kevésbé, sőt egyáltalán nem ismertek. Az ott élőknek viszont maga a világ. Főleg régen volt ez így, de valójában életünk nagy részét most is a lakóhelyünkön éljük. Az otthonunkban.

Ha megkérdeznék egy pecölitől, miről híres ez a falu, elsőre nehezen találnánk rá választ. Ám ha belegondolunk, sok értéket találunk. Vannak ismert szülötteink, elmondhatjuk, hogy ezer régi szállal kötődünk a gróf Erdődy családhoz, gazdag a természeti adottságunk, még fellelhetők nyomokban épített környezetünkben itt-ott értékek. A 24 órában vagyunk egy tájház kialakításában.

És vannak szellemi értékeink is, nem is kevés! Ilyenek a hagyományok is. A régi pecöli hagyományok tudói, ismerői, egyre fogynak. De még itt vannak közöttünk, s reméljük még jó ideig! Az elmúlt hetet azzal töltöttük, hogy felkeressük őket. A velük készült beszélgetéseket szeretnénk most veletek is megosztani.

1. találkozás. Elsőnek Süle Ilonka és Dávid Magdus néniéket szólaltattuk meg. Szívesen, örömmel meséltek a régi időkről, gyerek és ifjúkorukról, mesterekről, a régi hagyományokról. Még boszorkányokról is! Amit hallottunk – köszöntők, jeles napok rigmusai, felkerül majd a www.szulofalunk8.webnode.hu weboldalunkra is.

Élményeik közül kiemelném a Békavári Gödörhöz kapcsolódót. Nevét az ott élő népes békapopulációról kapta, nyári éjszakákon messzire hangzott a békaszerenád. Bizonyára sokan vagyunk, akik emlékszünk rá, hogy régen egybefüggő volt ez a hely. Egy részében mindig volt víz, annyi, hogy télen korcsolyázni, csúszkálni jártak oda a gyerekek, nyáron pedig fürödni. A gödör közepén egy nagy villanyoszlop állt ( vastravel), onnan ugráltak le a gyerekek a vízbe. Ilonka néni mosolyogva mesélte el, mikor teknővel vitték őket csónakázni a fiuk. Épp csak átértek a túlsó partra, mert a teknő likas volt. Ma teljesen megváltozott a falunak ez a része ( is), új út vezet át rajta és osztja ketté.

Milyen volt akkor egy kislány élete? Játékszerük kevés volt, amint lehetett munkára fogták őket. Libákat őriztek, legeltettek a tarlón. A libák fejét megjelölték, hogy szét lehessen választani, ha összekeverednek.

Ilus néni Süle lány volt, úgy emlékszik, náluk volt először rádió. Az idegen nyelvű adást is hallgatták, mert a rokonságban volt Németországot megjárt katona, aki több nyelven beszélt.

Egy régi pecöli lakodalom pillanatképe. Vőfélyek ( koszorús legények) és koszorúslányok. Nélkülük nem volt valamire való házasságkötés. Őket a rokonságból választották, sokszor szimpátia alapján párosították össze őket. Ruhájuk általában rózsaszín volt, fejükön koszorúval. Nekik is volt csokruk, inkább művirágból, csakúgy, mint a menyasszonyé. Ruhájukat vagy varratták, vagy kölcsön kérték. A (koszorús legények) vőfélyek sötét öltönyt viseltek. A menyasszonynak hosszú fehér ruhája volt, fején mirtuszkoszorú hosszú fátyol.

Magdus néniék szerint minden évszakban voltak esküvők. Inkább olyankor, amikor kevesebb munka volt a földeken. Általában a házaknál tartották, nagyobb rokonság esetén sátort állítottak az udvaron. Így is nevezték: sátoros lakodalom. A vacsorát a szülők állták, jobbára a lányos háznál. Voltak persze segítők, sógornők, ángyok, szomszédok, sütő-főző asszonyok. A vacsora elkészítésére szakácsnőket kértek fel, olyant, akinek ebben nagy gyakorlata volt. Szép szokás volt, hogy az ételhez, főleg a sütéshez, vittek hozzávalókat, cukrot, lisztet, tojást, diót, stb. A nagy nap előtt tyúkot, libát is. A vendégeket vagy a kérő és a vőlegény hívták meg, vagy az ifjú pár. Az esküvők polgári és egyházi szertartás szerint zajlottak. A vacsora bőséges volt, menete szertartás szerű. A zenéről, a jó hangulatról a vőfélyen kívül a helyi zenekarok gondoskodtak ( Szabó Taniék Trüttyös zenekara, Holéci). A vendégek nem távoztak üres kézzel. Mindenki kapott a maradékból. Még a szomszédoknak is jutott.

Saját emlékeim közül azt emelném ki, hogy mi gyerekek is elmentünk a lakodalmas ház elé leskelődni, az ifjú párt megcsodálni, megéljenezni. Nagy örömünkre a házigazdáék nekünk is küldtek ki kóstolót az esküvői lakomából. Csirkeszárnya, -lába, süteményszél- igazi csemege volt!

2. találkozás. Második alkalommal Kovács Ferencné Borics Terus nénihez látogattunk el. Tanulni és töltekezni lehet abból az életigenlésből és jókedvből, amivel fogadott minket. Mosoly és vidámság jellemezte egész beszélgetésünk alatt. Honnan ez energia, mikor már megszületésekor tragédia fogadta?- Két hónappal Édesapja halála után született. Talán éppen ebben van a válasz -örülni tudni minden kis adománynak, amit az élet nyújt. Terus nénit kérdezni sem kellett csak mesélt és mesélt. Az Apa keresésről, a félárva gyermekkorról, a háborúról, ahol majdnem megsüketült, a sok munkáról amibe belenőtt, a nélkülözésről, az otthonteremtésről. De Ő mindenben igyekezett megtalálni a szépet, az örömet. Boldogan idézte fel találkozásukat élete párjával, Feri bácsival.

Mint abban az időben sokan, ők is bálban ismerkedtek meg. Beszélt arról, hogyan kezdeményeztek abban az időben, hogyan udvaroltak a fiúk? " Jártunk bálokba, tollfosztókba, szerenádot adtak a fiuk, mi meg meggyújtottuk ottbent a gyufát, hogy lássák, hogy észrevettük őket."

Legboldogabbnak akkor láttam, mikor saját családjáról beszélt. Férjéről, gyerekeiről, unokáiról. S bár már megözvegyült, sosincs egyedül, a család mindennapjai része. Tőle is hallottunk a pödrésről, a kukorica és tollfosztókról, az István és János köszöntőkről, korbácsolásról, színjátszásról, pünkösdölésről. Nevetve mesélte, hogy az utcabeli fiúk egész pár évvel ezelőttig is megjelentek nála korbácsolni, hiányolja, hogy nincs, aki folytassa.

A tőle hallott hagyományok közül, most a színjátszást emelem ki. Ő nem, de a nővérei játszottak a helyi színjátszók között. Ezek az előadásokat nem a böjt idején tartották, az évszakok hagyományaihoz képest későn kerül most fel ide.

3. találkozás. Pecölben szép hagyománya volt a Virágvasárnapi Passió éneklésének. 

Szövegét keresve jutottunk el Illés Gyuláné, Tóth Annus nénihez.

Régen nem láttam már Őt, izgalommal készültem a találkozásra. Azt tudtam, három lánya közül Terézzel él együtt, aki minden lépését óvja, szeretettel veszi körül. Ő volt az, aki az első kérésre előkereste a passiót tartalmazó imakönyvet.

Annus néni a falu legidősebb nénije. Nem látszik rajta! Életerős, jókedvű, határozott volt. Kitűnő emlékezettel idézte fel gyermekkorát, fiatalságát, aktív éveit. Mint kortársai, ő is kisgyerek korától munkába volt fogva, így élte le egész életét. Mégis csupa derűvel mesélt mindenről, ami szóba került. A gyerekkori répa kapálásról, iskola utáni marha legeltetésről. A bunkerben átrettegett háborús időkről. A fiatalasszonyi teendőiről, amikor már hajnali 4-kor nekiállt kisütni a 6 kenyeret, amit aztán a környék gyerekei is megkóstolhattak, volt, hogy tízen is. Idősebb korban jobbára az imádkozásban, a templomhoz köthető szolgálatban tette hasznossá magát. Férje, Gyula bácsi is tagja volt a templomi énekkarnak, szereplője a Passió játékoknak. Már évek óta megözvegyült, de nagy családja is mindig látogatja, s ő boldogan meséli unokáinak, dédunokáinak azt a sok emléket, amivel a sors gazdagította.

Hagyományaink keresése közben többször találkoztam egy fotóval, amin a pecöli templomi kórus tagjai szerepelnek. Rögtön eszembe jutottak a Virágvasárnapi passió énekek, vagyis éneklések. Már jó ideje annak, hisz szinte mindenki elment már közülük. Őszinte leszek, gyerekként nem értékeltem annyira ezt az előadást, hisz nagyon hosszúnak tűnt. Ma már el tudom képzelni mennyi munka, lelkesedés, hit tartotta össze ezt a kis csapatot, hogy Húsvét vasárnap előtt egy héttel már elénk idézzék a Megváltó kínszenvedésének és feltámadásának történetét.

3. találkozás. 2024. május. 1. A májusfa állítás szokása Pecölben.

Ez alkalommal Martonicz Magdus néniéktől kértünk beszélgetési lehetőséget. Ha Magdus nénire gondolok, mindig ez a jelző jut eszembe: tűzről pattant. Érkezésünkkor Ő fogadott minket gyönyörű, virággal teli udvarukban. S bár bot volt a kezében, a rendezett kert, a lakás most is a tettrekészségről tanúskodott. Férje Iszak Gyuszi bácsi is csatlakozott hozzánk hamarosan, Ő a kert végében rendezte a farakást. Bent, nappalijukban beszélgetve Magdus néni vitte a szót, Gyuszi bácsi pedig mindig megerősítette párja mondandóját. Szép ajándék az élettől az Ő szövetségük, ritka manapság , hogy együtt járja férj és feleség az életnek a csendesebb útját. Ami bizony korán kezdődött! Félárva fiatalember vitte asszonyát egy építkezès elején álló házba, ahova még a fiatalasszony bútorát is csak a földre tudták lerakni. Nehézségek kísérték közös életüket, na meg a vidámság, és a szorgalom. Ennek nyomát sugározza otthonuk minden szeglete. Amiben nincs olyan helyiség, ahonnan ne valamelyik gyermekük, unokájuk fotója mosolyogna rájuk. Magdus néni mégis bánattal mutatja meg a házat, ami most idős korukra százfelé repedezett a csatorna kivitelezés miatt. Árad belőle a panasz, de a következő pillanatban már mosolyog is, hogy elmesélje gyerekkorukat, lánykorát a békavári gödör partján, megismerkedésüket Gyuszi bácsival, és közös családjuk életét, amiben két gyermekük mellett egy süket-néma nagybácsi is sokáig életük része, segítője volt. Mesél szüleiről, a huncut fiútestvérekről, akikre már kislányként is Ő vigyázott, az iskoláról, arról, hogy varrónő szeretett volna lenni, a sok munkáról, amit Ő az erdőn, mezőn, Gyuszi bácsi a kubikusoknál, a TSz-ben, a villanyszerelőknél végzett, és csak mosolyognak az emlékeken. Pedig Gyuszi bácsi apa nélkül, hadiárvaként nőtt fel. A fronton eltűnt édesapa hiányát Anyukája odaadása próbálta enyhíteni. A nehézségek erősségükre váltak, s ők szép példát mutattak gyermekeiknek.

A pecöli szokások, hagyományok közül a májusfa állítás szokásáról faggattuk Gyuszi bácsit.

Az Ő elbeszélése egybevág a mi emlékeinkkel. Régen sok májusfán lobogtatta a szél a színes szalagokat Pecölben. A magas fák már messziről láttatták, melyik háznál laknak olyan lányok, akiknek így is udvaroltak a fiúk. Akik előző éjszaka, a barátokkal közösen, titokban felállították a szépen lekérgezett, felszalagozott fenyőfát a lányos ház előtt. Szokás volt a borosüvegen kívül egy táblát is elhelyezni jól olvasható magasságban, hogy kik és kinek állították a kedveskedés jelképét. Én is őrzök több ilyen táblát is, amit a lányainknak szántak. De nem csak udvarlási szándékkal állítottak máj'fát. Testvérnek, a hivatalok, kocsmák előtt, sőt egy éven az óvoda elé is állítottak a fiatalok májusfát az óvodásoknak. Ennek az is volt a szerepe, hogy a gyerekeknek bemutathassuk ezt a szép szokást, és még kitáncolási ünnepet is tartottunk az óvodai Bóbita napi ünnepségen. Gyuszi bácsi rigmusokat is említett a májusfa állításról, s huncut mosolya árulkodott csak arról, hogy Ő hogyan udvarolt Magdus néninek. Hálásan gondolunk vissza a náluk töltött délelőttre, mert annyi élményt, emléket, szokást, hagyományt hallhattunk, ami nagy ajándék nekünk, akik sok mindent már csak fotókról, hallomásból ismerünk. Magdus néninek, Gyuszi bácsinak még sok, jó egészségben eltöltött, tevékeny, mosolygós, közös éveket kívánunk.

Kérünk mindenkit, osszátok meg velünk élményeiteket, fotóitokat a pecöli májusfa állítás szokásáról.! Biztos vagyok benne, hogy sok ilyen van! Adjunk példát, lelkesedést a fiataloknak, hogy tovább éljen falunkban ez a szép hagyomány. Megyünk és nézzük is, hol áll a faluban májusfa! ☺️

4.találkozás. Március közepén jártunk Pecöl egyik legidősebb lakójánál Németh Jánosné Marika néninél, a Kis utcában. Nincs egyedül, legkisebb gyermeke és családja vele él, vigyázzák minden percét.

Ilike, a lánya kicsit izgult, mert Marika néni nem hall jól, de a papíron leírt kérdéseinkre rögtön jött tőle mindig a válasz. Kérdeztük gyerekkoráról, a szüleiről, iskoláiról, a pályaválasztásról, megismerkedésükről Jani bácsival, az esküvőjükről, a munkájáról.

Marika néni hangsúlyozta, hogy Ő bögöti lány volt, ott töltötte gyermek és ifjúkorát, annyira nem volt részese a pecöli történéseknek. Amit elmesélt, abból hasonlókat tudtunk meg, mint azoktól a néniktől, akiknél eddig voltuk. Munka és munka már egészen kicsi kortól.

Öt testvér közül Ő volt a legidősebb. Vadosfai Soós Mária. A név sejteti, hogy jómódú család gyermeke volt. Aztán az "átkos" rendszerben a családfőt bebörtönözték, s onnantól Marika néninek volt a feladat a helytállás. Lovakkal szántott az apukája helyett, majd bekerült a cipőgyárba, kiváló dolgozóként onnan ment nyugdíjba.

Saját családjában is hamar egyedül maradt, korán megözvegyült, nyakába szakadt újra a család fenntartás. Dolgozott a majorban az állatok mellett, hogy a gyerekeket tisztességben fel tudja nevelni.

Sokat gondolkodtam, mit emeljek ki az Ő elbeszéléseiből? Aztán eldöntetett. Bármiről is beszéltünk, mindig a munkánál kötöttünk ki.

Szíven ütött az egyik kijelentése: "Nagyon rossz gyermekkorom volt, mindig csak a dolog, a sok munka!"-Talán akkor kellett volna ezt a beszélgetést közzé tenni, május 1-én, a munka ünnepén, de ezzel már elkéstem.

Sokan el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az élet akkoriban, amikor a Húsvéti ajándék egy piros tojás volt csupán. Én most nem ebben szeretnék elmélyedni, hanem az a gondolat foglalkoztat sokat mióta náluk jártunk, lám, mégis milyen szép kort megérnek. Ő is és még sokan itt a faluban, pedig milyen sok nehézség, nélkülözés kísérte útjukat.

Lehet, ott a válasz: az élethosszan tartó tevékenykedés és a családi, és falusi közösség, amiben nem maradtak egyedül. Jelenlétük a családban alkalmat/okot ad a találkozásra, ami manapság annyira eltűnőben van.

Marika néni is egy ilyen összetartó erő, mint néhányan még a régi időkből. Ha elmennek, s akik már elmentek, helyettük nekünk kell megpróbálni összehozni a családot, a faluközösséget.

Aki teheti, használja ki, ha várnak rá valahol munkában megfáradt, dolgos kezű öregjeink.

5. találkozás. 2024. Messze voltunk még a pünkösdi ünnepektől. mikor meglátogattam Kopácsi Jánosné Marikát, a mi "Konyhás Marinkat". Virágos kertjében még csak a pázsitviolák és krókuszok incselkedtek a korai tavasszal, ő meg boldogan sorolta, honnan, kitől kapta őket.

Benn, a kedves otthon konyháján ültünk le beszélgetni, megidézni azokat az éveket, amit ő Pecölben töltött. Bár az idő manapság lelassította lépteit, de vidámsága, komikai képessége a beszélgetésünket most is sok nevetéssel gazdagította.

Sokan nem is tudják talán, hogy ő csényei lány. Onnan, a módos családból hozta a szerelem, a nagyon jóképű Kopácsi Janika házába. Anyós mellé került, de jó kapcsolatba. Adja is ezt tovább, híresen jó viszonyt ápol vejével.

Marika néni, ahogy a fiatalabbak szólítják, igazi pecölivé vált a hosszú évek alatt. Mindenki ismeri őt, óvodai szakácsnői munkája révén, a faluközösségben, a néhai Asszonykórusban, a templomi előimádkozásban betöltött aktív szerepe, na és nemrég elveszített párja kapcsán. Janika a "falu szeme" volt, ahogy jellemezte őt valaki. Fotómasinája , majd videókamerája mindig ott lógott a vállán. Fotói szinte minden lényeges eseményt megörökítettek, volt az társadalmi vagy egyéni. Hívták családokhoz évfordulók megörökítésére, készített arcképeket. Óvodai, iskolai, falunapi rendezvények, templomi ünnepek sokaságát őrzi az a sok-sok fénykép, amivel most már Marika néni örvendezteti meg az érdeklődőket, köztük engem is,

Abból a sok hagyományból, amit a fotók is őriznek, én most a Pünkösdölést emelem ki.

6.  találkozás. . Tegezem Jóska bácsit. Annyira fiatalos, hogy nehezen állt rá a szám a magázódásra. Meg is lepődtem, mikor rájöttem, hogy Ő is azok között a kevés pecöli között van, akik már jóval betöltötték a nyolcvanat. Igaz, a léptei meglassultak mióta a párja, Ilus néni kiköltözött a temetőbe. De jó humora, emlékezete irigylendő, színesen rajzolta elém azokat az időket, amiknek útjait megjárta már. Látom a kisfiút , akinek szülei Csókakőből települtek át a Rózsamajorba. Az apát, aki uradalmi kocsis volt, a anyát, aki öt gyermeküket gondozta-nevelte a földművelés mellett. Elképzelem a kis Jóskát, aki télen, több majori gyerekkel együtt, átázott, átfagyott csizmában tette meg a hosszú utat a pecöli iskolába, meg vissza. Majd nagyobbacskán, mikor már rábízták a négy tehén legeltetését, "de hosszú idő is volt az!"- emlékszik a megpróbáltatásokra. De szép emléke is sok van. Mosolyogva mesél a kézzel hajtott bucsui ringispilről, ahol öt kör hajtás után egy menetre felülhettek a hintára. Vagy a bújócskázás, mert azért volt játékra is idő a munka után, amíg az esti harangszó haza nem szólította őket. Kapálás, aratás, cséplés, favágás, bőven kijutott a munkából egy akkori fiatalembernek. Fiatalon nősült, asszonya még fiatalabb volt, jómagam úgy emlékszem rá, csodaszépen tudott, s szeretett énekelni. Közös életüket új házban, bent a faluban élték le. Büszkén beszél messzire került, egyszem fiukról. Fél délelőttnyi beszélgetésünkben sok olyan embert idéztünk meg, akik a régi Pecöl érdekes, értékes lakói voltak. A szomszéd, táncos lábú Beke bácsitól, a Sütő bognáron, a Nardai suszteren át a Wagner Margit sekrestyés nénitől a darálót működtető Nardai bácsiig sokan ott voltak velünk a csendes ház konyháján. 

 Jóska bácsi sok régi hagyományról beszélt, amiket mások is felelevenítettek már, de most először, Tőle halottam egy, a Szent Iván éjszakájához kapcsolódóról. Úgy mesélte, mint siheder fiúk, brigádba verődve, tuskó söprűket égettek a Rózsamajori úton. Egy brigád, a falubeliek a falu szélén, egy másik brigád, a majoriak a kanyarban. Azon vetélkedtek, melyik tűz ég nagyobb lánggal. - Arra a kérdésemre, mi szeretett volna lenni akkoriban, azt felelte, kertész. Meg is látszik a kiskertjén, ahonnan én is kaptam friss salátát kifelé menet. Csodálkozva mutatja a krizantémjait, mert már virágot kezdenek nevelni, pedig hol van még a nyár vége. De majd korábban viszem ki őket -elmélkedik sorsukon, s búcsúzóul biztat jöjjek máskor is beszélgetni, ő áll elébe. - Köszönöm a beszélgetést ! Megint gazdagabbak lettünk a múltunkat illetően! Jóska bácsi azóta betöltötte a 87. Születésnapját! Isten éltesse jó erőben, egészségben.

7. találkozás 2024. 07.03.

Ez alkalommal Kovács Jánossal és feleségével Süle Marikával beszélgettünk. 

Jeles napok sorát éljük. Péter- Pál, Sarlós Boldogasszony,- az aratás kezdőnapjai. Jellegzetes hangok hallatszanak már a határból, mifelénk is megkezdődött a búza, őszi árpa betakarítása. Valamikor talán a legnagyobb és legértékesebb munka volt, hisz az életet jelentő kenyérhez valót adta a föld. Magam is sok aratást átéltem, sőt markot is szedtem bátyám után, belekóstolva ennek a szinte szakrális munkának ízébe. Annyi szép kifejezés jut eszembe, ha az aratásra gondolok, de hogy milyen is volt régen az aratás, azt olyan emberek mondták el, akik még a cséplőgép, a masina mellett dolgoztak. Erről faggattuk Kovács Janikáékat is még májusban.

Mindenki ismeri, szereti őket. Janika elismert kőmíves, Marika konyhalányként  dolgozott t óvodánk és iskolánk konyháján, finom süteményeinek híre volt. Regénybe illő házasság az övüké. Öröm és fájdalom, sikerek és terhek,- bőven osztotta nekik az élet. Valami hihetetlen erő sugárzik a megkarcolt férfi arcból, és a könnyeket is átütő mosoly az asszonyéból. Sokáig dolgoztam együtt Marikával, de most sok újat is hallottam tőlük. Janika kisgyerekként, hadi árvaként került a fővárosból Pecölbe. Nagyszülei nevelték fel, a két öreg meghatározó volt egész életében. Szeretettel teli józansággal beszél róluk. Korán munkára fogták, a nélkülözés sokáig társául szegődött. De ez adhatott erőt neki, hogy mindig többre vigye és minden atyai tiltás ellenére feleségül vegye azt a szép kislányt, akit kőművesként ismert meg culágerkedés közben. Közös életkezdésüket Móricz Zsigmond is megírhatta volna. Nekem legalábbis sokszor eszembe jut a Pillangó című film főszereplője Kozák András, amikor a szenvedéllyel mesélő Janikát hallgatom. Látva gyönyörű otthonukat, elképzelni is nehéz, milyen sok nehézség árán jutottak el idáig. Az amúgy is küzdelmes 60-as évek a legszerényebb életvitelt tették csak lehetővé nekik. Ők tudják, mennyire lehet örülni egy vastag dunyhának, egy pár tűzre való kugli fának. A szorgalom megtette a magáét, brigádvezető lett. Kitüntetések sorakoznak Janika "műtermében", köztük miniszteri is. A cukrásznak készülő Marika pedig albérleti lehetőség híján otthagyta a városi munkahelyet. Napszámoskodás, pödrés, tepikelés után az óvoda konyháján végül is sok kisgyereknek és idős embernek süthetett, főzhetett, a mi nagy örömünkre. Két gyermekük közül a fiukat korán eltemették, ezt a tragédiát népes családjuk próbálja enyhíteni. Nem véletlenül írtam, hogy műterem. Kertjük, lakásuk tele van Janika fafaragásaival. Szerénysége ellenére csodálatra méltó munkákkal büszkélkedhet. A sok alkotás között a legkedvesebbek számára azok, melyeken a nagyszüleit örökítette meg. Munkáiból kétszer is rendeztünk kiállítást óvodánk Ovigalériájában. Más értékekkel is megáldotta őt az élet, verseit összefűzve most először olvashattuk. Írásai témája élete történései, engedélyt kaptunk, hogy megosszunk majd belőlük.

Ezek után nem volt csoda, amilyen átéléssel mesélte el nekünk aratási élményeit. ( Megtalálható a "Falu hagyományai-néprajzi értékek" fül alatt)

Kovács János verseiből:

Nagyapám

Fáradtan ballagott a két tehén,

egyik piros volt, a másik meg fehér.

Mögöttük egy rossz szekér zörgött,

mert már rossz volt szegény.

A szekéren ülés deszka,

mindig ketten ültek rajta.

Nagyapám, nagyanyám,

én meg a szekér hátulján.

Énekeltem, dalolgattam,

mint más gyermek boldog voltam.

Bár nagyapám a nótát nem szerette,

abban nem sok örömét lelte.

Szigorú tekintettel nézett előre,

ostor helyett csak egy bot volt kezében.

De mikor a tehénnek odavágott,

káromkodott valahányszor.

A bajusza már ősz volt, nem volt sodorva,

de a pipa sosem hiányzott alóla.

Neki csak az adott igazi boldogságot,

mikor előtte mindent füstben látott.

Aztán ahogy ment-ment zörögve a szekér,

mindig velem mondogatott szegény.

Mikor aztán a nap is földet ért,

hazaért a fáradt két tehén.

(1969)

Az ember új barátja

Víg nóta száll a határban,

az érett kalászok éneke.

Sárgult búzatáblák hajlonganak,

így üdvözlik a szelet.

Nem csillog már kaszapenge,

az ember új barátra lelt.

S a kenyérszagú meleg nyárban,

Felcsendül a kombájn zene.

Reng a föld amerre jár,

mögötte sír a levágott kalász.

A magas asztagvár is,

csak a képzeletben él a már.

Mivel az ember új barátja,

a munkára mindig kész.

A portól szürke gép nyomában,

felszabadult sok munkás kéz.

(1980.)

Elkésett találkozás. ( részlet)

Hazajöttem hozzád drága nagyanyám

de te már nem tudhatod azt,

hogy szívem most mennyire fáj.

Hazajöttem hozzád, hogy megöleljelek,

s lám milyen kegyetlen a sors,

már csak a temető csendjében,

friss sírhalomnál beszélhetek veled.

8. találkozás. HAGYOMYÁNYOK NYOMÁBAN - SZÜRETI MULATSÁG 2024. október. 6.

Bár huncutkodik velünk, de itt van az ősz. Őszi hagyományaink között egyik legvidámabb a szüret. Élénken tódulnak fel bennem a régi és kevésbé régi élmények. De élek a lehetőséggel is, hogy a nálam több ismerettel rendelkezőket is megszólaltassak ebben a témában.

Egyikük Kopácsi Károlyné, Gizi néni. Az igazság az, hogy őt szinte mindig megkérdezzük Violettával, mielőtt egy anyagot közzé teszünk. Gizi néni szülőfalunk egyik legjobban tájékozott matrónája, irigylésre méltó memóriával. Legyen az hagyomány, hely, idő, történet, Ő mindig előrukkol valamivel, ami gazdagítja tudásunkat. Viszont azt is megmondja, ha valamit nem tud. "Kérdezzetek mást, lányom"- mondja, de látszik rajta, még jön majd tőle információ, ha bizonyos lesz benne.

Áld-e meg minket ennyi idősen a sors, ennyi emlékezettel, bölcsességgel?-morfondírozok néha. Azt gondolom, nagy ajándék ez, és abban is biztos vagyok, életben tartó, erőt adó. Őrizni, melengetni, továbbadni amit tudunk. Főleg, ha van kinek. Ezért is elevenítjük fel most a SZÜRETET.

Régen Pecöl határában, a Szarkerdő szomszédságában nagy területen voltak szőlőültetvények, mindegyiken pincének nevezett kis házikóval. A házaknál nevelt szőlővel együtt sokan itt termelték a bornak valót. Mára ezek az ültetvények, s velük együtt a házikók is teljesen eltűntek.

Pedig régen nagy munka volt a szőlőszüret. Ezt is éppúgy, mint a szőlőművelés egyéb feladatait is, a családok, rokonok összefogva, egymást segítve végezték. Utána szüreti bált rendeztek, szüreti felvonulással, ami nagy esemény volt. Az ünnepet komoly előkészületek, szervezés előzte meg, részt vett benne a falu apraja nagyja.

A felvonulásnak kialakult forgatókönyve, állandó szereplői voltak, nagy megtiszteltetés volt a szereposztás. A "kisbíró" dobolta ki a bálra való felhívást a szentmise után a templom előtt. Délután kezdődött maga a felvonulást. Elől ment a "rezes banda", utánuk a szőlővivők, akik vastag rúdon vitték a vállukon a ráerősített hatalmas szőlőfürtöt ( ennek készítése is komoly szakértelmet igényelt

Őket követte ökrös szekéren, majd később hintón a "bíró és felesége". Utánuk következtek a jágerek, jágerlányok párban, virágos szekéren a magyar lányok, alkalom adtán lovasok, kordás szekéren a cigányok, hosszú szekéren, később speditér szekéren a kovácsok. Mellettük csősz, drótostót, borbélyok, jósnők, felcserek, kéményseprők, bohócok mentek, akik ki-ki ugorva a nézők közé, megtréfálták őket. Borotvahabbal, korommal kenték be a meglepett kíváncsiskodókat, jósoltak huncutságokat. Mi gyerekként sikítva menekültünk a kormos kezek elől be a házba, de volt rá példa, hogy az ablakon ugrottak utánunk. Felejthetetlen élmény volt ez számomra.

A felvonulók végig énekeltek, illetve mondtak kötött szöveget. Kínálták a tavaliból a falu lakóit. A felvonulás egyik fénypontja a laskaevés volt. A villanypóznára laskát akasztottak, amibe pénz volt belesütve. Az győzött, aki ezt onnan le tudta harapni anélkül, hogy a kezével hozzáért volna.

A menet végül a kocsmaudvarra vonult, ahol közszemlére tették a nagy szőlőfürtöt és kezdődött a hajnalig tartó szüreti bál. A szőlőfürt mellé csőszöket és tolvajokat neveztek ki. Az előbbiek feladata a koszorúra aggatott szőlő őrzése volt, a tolvajoknak pedig őket kicselezve kellett minél többet lopniuk a koszorúról. Ha egy tolvajt tetten értek, zálogot kellett adnia, amit mókás feladatok teljesítésével válthatott ki, még több szép pillanatot szerezve így a mulatozóknak.

Ízelítő a felvonulás rigmusaiból.

A bíró:

"Köszöntöm a falu apraját, s nagyját,

Kik a borhoz az édes nektárt adják.

Köszöntöm az összes részeg elmét,

Kik becsületüket elitták nemrég.

Az istenek hegyén született valaki,

Ki nekünk az édes nektárt találta ki.

Olimposz hegyén Dionüszosz itatta Zeuszt,

Ha te is ma így teszel, előbb-utóbb berúgsz!

Ünnepeljük együtt e régi hagyományt,

legyen példa ma mindenkinek, ki ma minket lát.

Legyen hát együtt e díszes sereglet,

Kik a mai napon ide sereglett.

A kisbíró: Dobolása a szüreti felvonulás egyik legfontosabb eseménye volt. Tréfás rigmusokban megfogalmazva "közhírré teszi" a faluban történt legfontosabb eseményeket, s egyúttal meghívja a falvak közönségét a szüreti bálba.

Adatik tudtára a falu népének,

Vége a szüretnek, kezdődik az ének.

Ősi szokás szerint, a sok újjal szemben,

Felvonulást tartunk, a legnagyobb rendben.

Kezdjük a sort mi szüreti dobosok,

Már nem gyalog járunk, vagyunk oly okosok.

Derék társra leltünk a Baltazár szamárban,

Nincs nála okosabb széles e határban.

Gyönyörű termete, feje, füle, farka,

Sok szép szamár leány epekedik rajta.

bennünket követ a lovasok serege.

Fekete a lovas, piros a feneke.

Peckesen ül lován, hogy minden leány nézze,

Majd hason fekszik hat hétig táppénzen.

Bíró, s pusztabíró virágos szekéren,

Begyes asszonyokkal kocsiznak kevélyen.

Őket követi a kocsmáros szekere,

Szegény a kocsmáros, mint a templom egere.

Gyönyörű virágszál lányai a drágák,

Jó borok helyett magukat kínálják.

Leghátul jön a kóbor cigányvajda,

Népes családjának apraja és nagyja.

Három felesége, huszonnégy gyereke,

Majd széjjelszakad a kocsija kereke.

Dobostól cigányig egy közös van bennünk,

Jó borokért nem kell a szomszédba mennünk.

Ki ma szomjan pusztul, cseppet sem sajnálom,

a viszontlátásra, magamat ajánlom! ( Szijj Elemér)

Ez a szöveg Szíjj Elemér alkotása. Hogy milyen volt az ezelőtti szöveg, azt nem tudom. Valamikor a megyehídi Szovák Antal bácsi el tudta még mondani, de le nem jegyeztem, így a szöveg vele együtt sírba szállt.

Pecölben, falu szinten már évek óta nem ápoljuk ezt a hagyományt. A környező falvak előbbre járnak ebben, Megyehídon éppen tegnap tartották a szüreti felvonulást! Nálunk utoljára jó 10 évvel ezelőtt, a polgármesterék részvételével sikerült egy jó hangulatú "szüretit" rendezni. Talán sikerül majd róla fotókat is látnunk itt az oldalon.

Nem úgy óvodánkban! A kisóvodások a mai napig boldogan vesznek részt ebben a tevékenységben. Az óvónénik végigvezetik őket a szőlőszüret valamennyi tevékenységén, kezdve a szőlő leszedésétől, a daráláson, préselésen át, a jó hangulatú, maskarás felvonulásig. Amikor is a Kiricsi Annus néniéktől "kikölcsönzött" kisszekeret végig vontatják a főutcán, rajta demizsonban az édes musttal. Mindenki beöltözött , a felnőttek is! Útközben az ő segítségükkel, mindenkit megszólítva, megkínálva fújják a rigmust:

"Aki miránk bámészkodik, az miközénk kívánkozik!"

"Félre bánat félre bú, ma senki sem szomorú!"

"Akinek, ma kedve nincs, annak egy csöpp esze sincs!

Magam is részese voltam ennek a szép hagyománynak aktív éveim végéig. Bízom benne, lesz folytatása, hogy ezt az elődeink által reánk maradt hagyatékot megőrizzük, és tovább adjuk az eljövendő generációknak. Talán jövőre ?

Várjuk hozzászólásaitokat, fotóitokat is. Bizton tudom, Gizi néni is előrukkol a cigányasszony jóslásának szövegével! Megígérte! 

. találkozás. KUKORICA FOSZTÁS HAGYOMÁNY

Kié lesz a "kokolos"? – Vajon hányan ismerik közülünk ezt a szót? Bizonyára kevesen! Én sem hallottam addig, amig Markovics Gizi nénit meg nem interjuholtam a kukoricafosztók témában.

Nos majd kiderül később, mi is az a kokolos, de először a "mesélő" életéből szeretnék megosztani néhány epizódot.

Kezdem azzal, hogy rokonok vagyunk. Szegről-végről, ahogy mondaná. Az Ő nagybátyja vette feleségül az én legidősebb nagynénémet. Milyen szövevényes is, vagy épp egyszerű? a falusi kapcsolatok hálója. Gizi néni fiatalkora már nekem is történelem, mi már egész más rendszerben szocializálódtunk.

"Ha én elmondanám neked az élettörténetemet, azt mondanád, hát, csoda, hogy még élünk!"- kezdi, aztán elmondja. Én pedig megpróbálom röviden visszaadni.

A háború alatt született, a nélkülözés mindennapi társ volt abban az időben, ráadásul édesapjuk gyógyíthatatlan betegsége sokkal több terhet rakott rájuk. "Fel volt adva a lecke", az apa munkáját ő, és bátyja pótolták anyjuk mellett. Már iskolába úgy ment, hogy vitte magával a zsákot, hogy a tanítás után a mezőről vigye haza a teheneknek a szecskának valót. Édesanyjuk szántott, vetett, boronált, ő pedig ment vele segíteni mindenben.

Ahogy beszélt édesapjáról, az a parasztember elevenedett meg előttem, aki mindenhez értett. Söprűkötés, zsombor,- demizson,- kosárfonás, szerszámnyél faragás, mellett készített konyhabútort, bölcsőt (ami még ma is megvan!). Aranykezű volt! S bár a föld megművelésében nem tudott segíteni, de legalább meg tudta mondani, mit hogyan csináljanak- igy fogalmaz.

Két család élt abban az időben a szülői házban, egy fazékban főzték ki egymás után a "mácsikot". A szécsenyi malomba jártak lisztet őrölni, ha volt mit!

A serdülőkor évei a beszolgáltatás idejére estek. Ott volt osztálytársaival, amikor a tanács előtt elégette a tömeg a sanyargató papírokat. Szemtanúja volt a kulákverésnek, átélte a megtorlás idejét, amikor disznót vágni csak titokban lehetett, s a boltajtóból üres kézzel kellett távozni, mert elfogyott a kenyér.

De kedves, humoros emlékeket is bőven fel tudott idézni: Nevetve idézi, amikor nénikéjének, M Margitnak ( unokatestvérem volt!), akinek gondjaira bízták, bejelentette a récék "elaltatását", s azt is, hogy szerenádra érkező udvarlója S. Jenő, inkább neki való szerető lenne.

Aztán eljött az Ő udvarlója is, Kopácsi Károly személyében. És hol ismerkedtek meg? Pödrés közben, a Petőfi utcai Szabó házban, Szabó Kari tanárúr szülőházában. " Gyere el hozzánk pödörni, aztán elbeszélgetünk"- igy szólt az invitálás. A beszélgetésből udvarlás lett. Hogyan ismerkedtek régen?- kérdezem Gizi nénit. Mire ő:" Mi kellett a fiataloknak? Sok minden nem. Egyszer-kétszer a szemét a legény rávetette, gondolta, biztosan szeretne valamit!"- Kell ennél pontosabb megfogalmazás?

A lánykérést, esküvő követte, az egész hidas áldozatául esett a lakodalmi készülődésnek, annak helyén épült fel a lakodalmi sátor. Sokan voltak a násznép, koszorúslányokkal, vőfélyekkel, olyan hosszú menet, hogy a menyasszonyban kétségek támadtak, beférnek-e a sátorba. Rücskös és bandája húzta a talpalávalót. Olyan szépen fogalmaz a szülői ház elhagyásáról: "Anyám készült erősen! Megsirattak, nem akartak elengedni sehogyan a háztól, de a sors így hozta."

Az új pár új házat épült, ott is ki kellett erőst vennie a részét. Nem volt sok kéz a családban, hisz az apósa elesett a háborúban, a férje dolgozott, hogy bevételük legyen, szerencsére az abban az időben még szokásos kaláka nekik is segített. Igaz, vissza is kellett adni.

Aztán jöttek a gyerekek, egy lány, egy fiú. Róluk is sokat mesél, főleg a csintalanabbjáról, a kicsi lányból tanító nénivé vált, falukrónikás Violkáról, akit az Újváros lakói sokat kényeztettek. Akit Rigó dr. bácsi is "kis barátnőmnek" szólított. A doktor úr tőle tanulta meg, mi az a " pekedli"! 😊

A régi vágy, hogy Gizi néni ápolónő legyen, már csak álom volt. Sokfelé dolgozott, a háztájin kívül masinálásnál, Tsz-ben, erdőn az Erdődy gróf gyerekekkel!. Szerencsére a férje Kari bácsi, aki szegény már régóta nincs velünk, életének nagy részét, megbízható helyen, az ÉDÁSZ-nál töltötte, így a család megélhetése biztos volt.

A hanganyagom még sok emléket őriz, a helyszűke miatt most mindet nem teszem közzé. Gizi néni aztán visszakerült a szülői ház helyén épült új házba lányáék mellé, akik lesik minden kívánságát. Fia is a közelben lakik családjával, mindig van, ki látogatja.

Útravalóul, hogy milyennek látja Gizi néni a falunkat, mit tanácsolna a mai nemzedéknek, csak egyet emelek ki: "Régen nagy bálok voltak, pedig szegény volt a nép. Reggelig szólt a cigányzene. Ilyen lehetőség kellene a mai fiataloknak is, közös ünnepek, események. Talán, másképp viselkednének". Elgondolkodtató, mindenkiben megfogalmazódik bizonyára erről a vélemény.

Én köszönöm Gizi néninek a beszélgetést! Végtelen hálával telt a lelkem, mikor elrendeződni látszanak gyerekkorom szereplői, eseményei. Helyére kerülnek a dolgok, a nevek, értelmet kapnak az értelmetlennek tűnő tettek. Biztatom őt is, és minden korombélit, írja le emlékeit. Csodás ajándék lesz ez a családnak, gyerekeinek, unokáinak, a rokonoknak.

Mi is az a kokolos?

Gizi néni édesapja saját kuglipályát épített a fiának. Megfelelő méretűt, bábukkal, golyókkal felszerelve. Odajártak többen a faluból. S. Lajcsi, Cs. Lajcsi, M. Imre, M. jenő, M. Géza, N Imre, sorolja néhányukat. a csapatok sorsolásához pénzt használtak, 10-20 fillérest. Mielőtt feldobták, elhangzott a kérdés: Melyik lesz a kokolos? - vagyis ha az "írás" oldal volt felül.